Léleklátó

 

Olyan világba születtem, ahol az empátia kiveszőben van és az érzelmek az ember valódi énjével együtt rejtve maradnak. Mindenki falakat épít maga köré, hogy védje a lelkét, azonban sokakkal ellentétben én átlátok ezeken a megközelíthetetlen építményeken. Velem együtt akadnak még néhányan, akik különböznek a többiektől, akiknek még nem fagyott meg teljesen a szíve, így képesek együtt érezni másokkal és megérteni őket. Még jobban felhangosítottam a fülhallgatómban szóló zenét, hátha elnyomja azt a rengeteg gondolatot, ami éppen a fejemben járt. Legnagyobb bánatomra nem sikerült. Miért buktam meg a vizsgán? Tetszem neki? Milyen szép időnk van! Alig várom, hogy leülhessek sörözni a haverokkal! Ilyen és ezekhez hasonló elmélkedések kavarogtak a fejemben, viszont egyik sem volt az enyém. Mind a körülöttem lévő emberektől származott. Nagyon szerettem volna már leszállni a buszról és megszabadulni ettől az őrülettől, de még két megállót kellett utaznom. A következőnél öten szálltak fel és akaratlanul is azonnal bepillantást engedtek az elméjükbe. Nagyon jó ez az új film! Vajon szeret még? De szeretnék már hazaérni! Lehunytam a szemem, de nem lett jobb a helyzet. Pillanatokkal később valaki helyet foglalt mellettem, a gondolatai pedig belevesztek abba a káoszba, ami már egyébként is a fejemben uralkodott. Elegem van az egészből, ideje befejezni! A képzet olyan mély szomorúsággal és fájdalommal hasított belém, hogy habár halk volt, felért egy sikoltással. Hatására végre kiszakadtam abból a révületből, amit a többiek okoztak. Hirtelen csak egyetlen egyre tudtam koncentrálni, mégpedig erre a sajgó lélekre. Korábban ez sosem ment. Meglepettségemet kétségbeesés váltotta fel, ahogy belekapaszkodtam egy másik ember elképzeléseibe, s ezzel ajtót nyitottam magamnak a lelkébe. Persze, ő az egészből semmit sem érzékelt. Kíváncsian nyitottam ki a szemem, s a mellettem ülő alak felé sandítottam. Nem sokat láttam belőle, ugyanis az arca hosszú hajfüggöny mögött rejtőzött. Néztem egy darabig a törékeny lányt és azon tűnődtem, mi bánthatja ennyire. Csakhogy idővel a koncentrációmat legyőzte az a sok zavaros gondolat, ami beszivárgott furcsa világomba. A kíváncsiságom azonban hamarosan felülírt mindent. Habár kellett volna, mégsem nyomtam meg a leszállásjelzőt, mert a mellettem lévő elgyötört lélek tovább utazott. Tudni akartam, merre tart és mit akar tenni. Talán titkon azt reméltem, segíthetek rajta. Öt megállóval később a lány felállt az ülésről, hanyagul egyik vállára vetette hátizsákját és az ajtóhoz indult. Megvártam, amíg leszállt a buszról, majd utána eredtem. Amikor leléptem a járműről zavartan nézelődtem másodpecekig, mert nem tudtam hol van. De aztán megéreztem mi jár a fejében. Talán nem fog sokáig tartani… Sietve indultam utána, némi távolságot tartva tőle. Gond nélkül velem együtt belevegyült az utcák rohanó tömegébe. Ám megzavartak a felém szálló gondolatok. Ne már, milyen béna blúzt vett fel ahhoz a szoknyához! Kékre kellene festeni a szobát? A lány tünékeny alakjára szegeztem a tekintetem és igyekeztem megszabadulni minden felesleges zakatolástól. Megint szem elől tévesztettem, mert bekanyarodott egy mellékutcába – talán, hogy levágja az utat. Tudtam, hogy hová megy, mivel kétségbeesése megfestette lelki szemeim előtt a képet. A Margit híd volt az úti célja.

***

Nem tartozom ide. Értéktelen vagyok. – nagyot dobbant a szívem a lány szomorúságán. – Otthon pedig egyre nagyobb a nyomás… érzem, hogy távoznom kell.
Míg hallgattam a lány vívódását sietve megközelítettem a hidat, aminek a korlátján ült. Elég magasan volt ahhoz, hogy onnan a betonkeménységű vízfelületre ugorjon.
– Szerintem csodálatos ember vagy és idővel megtalálod a helyed. – kiáltottam el magam, amint veszélyesen előre hajolt. – Páratlan tehetséget rejtesz magadban.
Lelki szemeim előtt mindeközben megjelentek a lány rajzai. Az egyik egy szépen kidolgozott, vágtató lovat ábrázolt. – A rajzaid gyönyörűek – tettem még hozzá.
A lány meghatódva mászott vissza a korlátról.