Üvegfal: 1. fejezet

 Réveteg tekintettel néztem a sok embert, amint sietnek, kapkodnak, hogy időben ott legyenek valahol, valamiért. Mindig rohantak, ellenben velem. Hanyagul nekidőltem a falnak, s szabadjára engedtem a gondolataim. Azok egyre inkább utat törtek maguknak, majd egy végtelen, bonyolult világba vezettek, ahol kedvemre vesztegelhettem. Megint valahol a jövőben jártam, nagyon távol a jelentől, a valóságtól. Lassan eltompultak a környezetem zajai, míg teljesen ki nem zártam őket. Az állomáson türelmetlenkedőké, a követelőző gyerekeké, a feszült telefonbeszélgetéseké, a sírásé, a nevetésé, az induló és érkező vonatok zakatolása. Tetszett az az ígéretektől teli vidék, a végtelenségbe nyúló lehetőségek. Legszívesebben most azonnal elindultam volna, hogy elkaphassam, vagy csak megérinthessem. A fülsiketítő vonatfütty rántott vissza a valóságba. Ketyegőm ijedten ugrott egyet a mellkasomban. Kellett egy kis idő, hogy a lelkem utolérje a testemet és az elmém összerakja mi történt. Valamikor a gondolataim viharjában nekiindulhattam és most kishíján a vonat elé sétáltam. Gyorsan odébb léptem, hogy újra a biztonságot jelentő vonal túloldalán legyek. A körülöttem lévőknek persze fel sem tűnt, hogy éppen a tudatalatti énem megkísérelt kinyírni. Elvégre mindenki annyira saját magával volt elfoglalva és nem az ő gondjuk, ha valaki netalán felad mindent. Megint kezdett lehúzni az elmém, jelenleg teljesen fölöslegesen elég becsmérlő dolgokat hajtogatott. Gyenge vagy! Nem kellene itt lenned! Miből gondoltad, hogy bármihez van tehetséged? Mind közül a sehová sem tartozás érzete fájt a legjobban. Igazi mély repülés volt és nem értettem mi váltotta ki, habár a jövőkép megszűnésére tudtam volna leginkább tippelni. S egy idő után képtelen voltam elrejteni a többi ember elől.

– Mi a baj? – anya egyre jobban aggódott. – Hogyan tudnék segíteni?
– Nem tudom. – majd kimentettem magam. – Sétálok egyet. Több réteg ruhát aggattam magamra a február fagyos fogai miatt, nehogy belém kapjanak és ösztönösen megindultam a hegyek felé. Szerettem volna kiszellőztetni a fejem, megérteni mi a gond. Ahogy beléptem a néma erdőbe olyan érzésem támadt, mintha egy másik világba tévedtem volna. A vadregényes táj gyönyörű volt. A fák megőrizték őszi pompájukat; egy egész évszakot egy másikban, valami szépet a csöndben. Addig sosem gondoltam, hogy egy hely feltölthet egy embert energiával. Eddig ez mindig csak állatok társaságában történt meg – a lélek így gyógyította önmagát, ha az emberek és a környezet leszívták az energiáját.

***

 – Találtam egy megoldást neked. Benne lennél egy beszélgetésben? – anya reménykedve nézett rám.
– Igen, csak mond meg mikorra ne szervezzek semmilyen programot.
– Nagyszerű! Jövőhét kedd délután háromra ne csinálj semmit.
Hamar elérkezett a megadott időpont, mivel a napok összefolytak már nem igazán érzékeltem az idő múlását. Kíváncsi voltam mi lesz ebből. Legutóbb gyerekként vitt el ilyen beszélgetésre és akkor arra jutott a másik fél, hogy ha akarom, át tudom verni. Nos, azóta eltelt tíz év és csak a jegyeim érdekében használtam ki ezen opciót a tanulmányaim során, már, ahol lehetett.
– Szia! A nevem Anita Graham, de szólíts csak Nittának. Anyud mesélt, de igazából tőled szeretném hallani.
– Hello! Ó, akkor már nincs is mit mondanom. – mosolyodtam el halványan. Megint érzékeltem a falat, pedig ezúttal csak ketten voltunk – bár igaz, hogy vadidegen volt számomra az illető. Persze elmondtam neki pár dolgot, ami az utóbbi időben történt, de azt nem, milyen érzésekben nyilvánul ez meg. Beszéltem az iskoláról, a lovakról, hogy nem igazán értem a körülöttem lévőket, hogy nem tudok úgy viselkedni, ahogy azt elvárják és az okát sem ismerem.
– Jól van. Most kicsit másképpen fogok veled beszélgetni, de csakis az engedélyeddel. Kíváncsian néztem rá, majd felsejlett egy gyerekkori emlék, amikor egy órán át néma csöndben ültem egy fotelben és egy hölgy belemászott a tudatalattimba. Ahhoz hasonló beszélgetésre számítottam. – Rendben, benne vagyok.
– Akkor hunyd le a szemed. Az elkövetkezendő egy órában olyan információkhoz jutottam, amik közelebb vittek a miérthez – ha elfogadtam –, de a megoldást nem rejtették önmagukban.
– Nincs veled semmi baj, csak nagyon erős teljesítménykényszered van. Meg akarsz felelni. De mostantól ne törekedj erre, úgysem lehetsz mindenkinek tökéletes. Az iskolában pedig azért olyan szigorú veled a tanár, mert még jobb teljesítményt akar kihozni belőled, ő sajnos így tanít. Nem bántásból említi csak a hibákat, csak ilyen nyers a stílusa. A te lelked meg egy kicsit túlérzékeny. Vedd be azokat a leszarom tablettákat, add be javítás nélkül a munkákat amíg el nem fogadja.
– És a sehová sem tartozás érzése miért van? – ez érdekelt a leginkább, mert ez zavart a legjobban.
– Nos, van körülötted egy üvegfal születésedtől kezdve. Ezen keresztül nézed a körülötted lévő világot és igazából nem veszel részt benne. Nem úgy kommunikálsz, mint a legtöbb ember. Viszont ők azt várják, hogy úgy kommunikálj ahogy emberekhez illik. Beszéddel elsősorban. De te egy egész más nyelvet beszélsz. Téged másképpen lehet tanítani is: érintéssel, kedvességgel, türelemmel. De az emberek másból értenek, mint te. Igazából a lelked egy másik dimenzióból jött, ugyanabból, ahonnan az állatoké. A lelkivilágod az övékéhez hasonló, ezért nem érted az embereket és emiatt van olyan jó érzéked az állatokhoz. Azonban nem lehetsz mindig velük, nem választhatod mindig őket. Az üvegfalat talán le tudnád idővel rombolni. Szeretnél közelebb engedni magadhoz embert, jól érzékeltem? Csak nem találod a megfelelőt.
– Attól tartok talált, süllyedt.
– Próbálj meg nyitni az emberek felé.

***

Pár hónappal később megkíséreltem, hátha rombolhatóvá tehetem azt az üvegfalat magam körül. A számos lehetőségből mindössze egyetlen személyt találtam, akivel úgy tűnt tudok úgy kommunikálni, ahogy kellene. Ám néha minden egyes ilyesfajta kísérletemet kudarcnak éreztem, mintha két világ között vesztegelnék – az egyiket néztem, a másikhoz pedig valójából nem tartozhattam. A másik fél természetesen beszélgetést várt, amivel semmi gond, csupán az volt a hiba, hogy nekem nehezen ment. Közben egyre több olyan képet festett a tudatom, amivel nem lehetett mit kezdeni – mind tele volt azzal az idegen nyelvvel, amit csak én értettem. Telis-tele érintéssel, csönddel, pedig beszédnek kellett volna lennie.