Üvegfal: Prológus

 Abban a pillanatban, hogy megnyomtam a „telepítés" gombot görcsbe rándult a gyomrom. Hirtelen nem is tűnt olyan jó ötletnek letölteni egy társkereső applikációt. Nagyot nyeltem, amikor a telefon jelezte, hogy a telepítés sikeres volt. Felidéztem magamban mintegy bátorításképpen a hetekkel ezelőtt lezajlott beszélgetés egy részletét, ami abból következett, hogy édesanyám depressziósnak talált. Segíteni akart, hiszen ez volt a dolga. Mindig is segített, ahogy tudott vagy ahogy gondolta, hogy segíthet.

Akkor éppen ki tudja hányadik pszichológushoz vitt el.
– És a sehová sem tartozás érzése miért van? – ez érdekelt a leginkább, mert ez zavart a legjobban.
– Nos, van körülötted egy üvegfal születésedtől kezdve. Ezen keresztül nézed a körülötted lévő világot és igazából nem veszel részt benne. Nem úgy kommunikálsz, mint a legtöbb ember. Viszont ők azt várják, hogy úgy kommunikálj ahogy emberekhez illik. Beszéddel elsősorban. De te egy egész más nyelvet beszélsz. Téged másképpen lehet tanítani is: érintéssel, kedvességgel, türelemmel. De az emberek másból értenek, mint te. Igazából a lelked egy másik dimenzióból jött, ugyanabból, ahonnan az állatoké. A lelkivilágod az övékéhez hasonló, ezért nem érted az embereket és emiatt van olyan jó érzéked az állatokhoz. Azonban nem lehetsz mindig velük, nem választhatod mindig őket. Az üvegfalat talán le tudnád idővel rombolni. Szeretnél közelebb engedni magadhoz embert, jól érzékeltem? Csak nem találod a megfelelőt.
– Attól tartok talált, süllyedt.
– Próbálj meg nyitni az emberek felé.

Nos, éppen ezzel próbálkoztam. A kezem megremegett, amikor megnyitottam a programot. Az kérte az adataimat – név, kor, település – és a bemutatkozást. Fogalmam sem volt arról, hogy mit írhatnék magamról. Mivel lehetne kitűnni a sorból. Merthogy én bizony mindig is a szürke kisegér voltam. Az iskolában pont emiatt nem voltak barátaim, maximum egy-két ember, de azok a barátságok sem tartottak sokáig. Az egyetemen szerencsére nagyot fordult velem a világ, de még ott sem igazán találtam a helyem. Azonban a végzésem óta eltelt két év során az ottani barátságok is megszakadtak, köszönhetően a távolságnak. Annak idején nagyjából 180 kilométerre kerültem el az otthonomtól (szó szerint elmenekültem a megszokott környezetemből). Ám most újból itt vagyok, ugyanabban a városban, aminek csupán a tájai szépek, a lakói már kevésbé.
Végül sikerült kitöltenem a profilomat, már csak várnom kellett és nézelődnöm kedvemre.

Még aznap éjszaka több százan látták a profilom annak ellenére, hogy semmi kihívó nem szerepelt benne. Hitetlenkedve néztem az újabb és újabb értesítéseket. Ez nem lehet! Ennyi embert nem érdekelhetek. A hirtelen jött „népszerűség" persze hozott magával bátrabb egyéneket is, ők mertek üzenetet hagyni. De a legtöbb nem állt másból csupán egy számomra semmit mondó köszönésből. Azokat kérdés nélkül töröltem is a kéretlen felkérésekkel együtt. Ilyenek voltak a csupán testiséget kereső felszólítások elég alpári megfogalmazással, nyersen a lényegre térve. Valami mást kerestem, tudva, hogy nekem többre van szükségem.
Az estéket munka után rendszerint a telefonnal a kezem ügyében töltöttem, ismeretlenek profiljait böngészve.