Phantasy World

„2009. 07. 02. Van olyan, amikor meggondolatlanul követünk el dolgokat és később bánjuk tetteinket, de én soha! Büszkén vállalom minden tettemért a felelősséget, elvégre, ha nem így lenne, akkor nem lennék önmagam.” z Emilyre a közeli erdőben találtam rá, furcsálltam, hogy nem egyenesen haza ment, de megértettem. - Hé, várj meg! – kiáltottam utána, mikor el akart szaladni előlem. Rám emelte nagy, kék szemeit, melyek teli voltak csalódottsággal és szomorúsággal. - Tényleg kár volt veled barátkoznom, Daniel – vágta hozzám a keserű szavak, majd elfutott. Kihasználta a gyorsaságát, mert tudta, hogy képes engem is lehagyni, ha nagyon akarja. Csak úgy érhetem utol, ha megelőzöm valahogy. Szerencsémre, úgy ismertem az erdőt, akár a tenyeremet. Bár hamar szem elől tévesztettem őt, de kifinomult érzékszerveimnek köszönhetően így is tudtam merre jár. A nyomában maradtam, mert azt akartam, hogy elhiggye, megmenekülhet előlem. Tudtam, az erdőből úgy sem juthat ki, itt nagyon könnyű eltéved...

„2009.07.01. Újra szörnyeteggé akarok válni, vérszomjas, könyörtelen lénnyé! De Emilynek még mindig szüksége van rám az örökség miatt…” z Sötét éjszaka volt és én nem bírtam tovább. Emily mellettem aludt, amikor felkeltem és kilopóztam a házból. Edmund még nem tudott semmiről, ami csakis valamiféle csodának köszönhető. A zsigereimben éreztem a késztetést, ezt már nem lehetett megállni. Úgy éreztem, azonnal ölnöm kell, különben megőrülök. Így hát nekiindultam becserkészni a prédát. Tudtam, ma az első áldozatom az lesz, aki először szembe jön velem az utcán, ezért is mentem be a városba. Extra gyorsaságomnak köszönhetően nem volt szükségem autóra, különben is, az csak a lebukásomat segítette volna. Manapság olyan gyorsan le tudták nyomozni a járműveket, hogy inkább nem is nagyon használtam az autót. A városban kedvemre választottam egy kocsmát, ahova betértem. Régen, vagy ötven évvel ezelőtt imádtam a kocsmák hangulatát. Ma már sajnos más volt a helyzet, mivel az emberek már nem o...

„2009.06.27. Napról napra emberibb vagyok, úgy érzem, elárulom a legendát, meghazudtolom magam. Nem vagyok hű magamhoz! De még nem mutathatom meg neki a másik énem, akkor ráijesztenék és ő a vesztébe rohanna – azzal pedig engem is magával rántana. Ezt igazán nem akarhatom. Szóval időt kell adnom neki, még annyi mindenre nem áll készen.” z Arra ébredtem, hogy fordul a zárban a kulcs és nyílik a bejárati ajtó. Emily motyogott valamit mellettem, félálmában, de én csak az ajkamra tettem az ujjam. A lány azonnal értette, kimásztam az ágyból, magamra kaptam egy farmert és már lent is voltam a földszinten. Edmund a konyhában csörömpölt, amikor beléptem, éppen szendvicset készített magának. - Hogy, hogy itthon vagy? – lepődtem meg, igyekezvén a legártatlanabb arcomat felvenni. Edmund barna szemei fürkészve nézték egy ideig az arcom, aztán leült az asztalhoz. - Talán baj? - Nem, csak azt hittem, hogy ma sokáig dolgozol – pörgött az agyam, hogyan tüntethetném el Emilyt? - Igen, ez iga...

Varázslatos helyen élek, ahol éjszaka a mocsarat a lidércfények színesítik, a hold fénye pedig mindent oly sejtelmessé tesz. De az otthonomat már évszázadok óta szörnyű legenda övezi, melyet az öregek azért mesélnek egyfolytában, hogy elrettentsenek minket a mocsártól. Hivatalosan még csak a környékére sem lenne szabad mennünk, ám tudni akarom, hogy mi igaz a szóbeszédből.   A falu aggjai mindig olyan lehetetlen dolgokat mondtak a mocsár szörnyetegéről, mint például: szüzeket csábít be a lápvidékre, s amint nem szabadulnak többé az örvénylő mocsár szorításából  –  megeszi őket és a gyűrűsujjaikból talizmánt készít magának, melyet mindig visel. Még sok ehhez hasonló mendemonda járt-kelt a faluban, a szószátyár öregek, pedig olyan átéléssel mesélték őket, mintha maguk is hinnének bennük.    Odakint már rég besötétedett, csak arra vártam, hogy a szüleim elaludjanak végre és akkor nyomás. Miután minden elcsöndesedett, magamhoz vettem némi szárított húst, sajtot é...

Másnap a konyhában fogyasztottam a reggelimet, az öcsém is az asztalnál ült és szórakozott az ételével. Játszott, mint ahogy minden hét éves tenné. Sokéig igyekeztem nem is foglalkozni vele, de aztán meghallottam a fejemben a gondolatait. "Emily olyan hülye! Sosem játszik velem! Most is csak zabál!" És még sok ehhez hasonló gondolata fordult meg a fejemben. Percek alatt elöntött a méreg. Most jöttem rá, hogy mennyire dühös tudok lenni. Eddig sosem éreztem ekkora haragot senki iránt sem, még Daniel sem tudott ennyire az idegeimen táncolni. - A szemed – Jeremy ártatlan, de kíváncsi arccal mutatott rám. Én csak értetlenül néztem rá, elvégre fogalmam sem volt róla, hogy hogy néznek ki a szemeim, de aztán megéreztem. A szemeim körül kidagadtak az erek és a tekintetem elsötétült. Utána pedig minden olyan gyorsan történt.  Gondolkodás nélkül támadtam rá az asztal túloldalán ülő gyerekre, aki ijedtében sikított és anya után kiáltott. Rávetettem magam, belé fojtottam a szót és – e...

Egész éjjel alig bírtam aludni, mert egyfolytában felriadtam a ház neszezésére. Minden áthallatszott a szomszédos szobákból, még az is, aminek nem szerettem volna fültanúja lenni. Hát sosem fogják abbahagyni?!   Csakhogy egy idő után rájöttem, már csupán a családom gondolatit – vagy inkább álmait – hallom. Hogy tud ezzel élni, Daniel? Hajnali öt órára majd beleőrültem ebbe a gondolatolvasás dologba. Ekkora már tudtam mindenki titkát. Valahogy biztosan ki lehet ezt zárni, muszáj lesz újra elmennem hozzá… De nem! Nincs az a pénz, hogy én oda még egyszer betegyem a lábam! Büszkébb voltam annál, hogy egy szörnyeteg segítségére szoruljak, inkább tovább tűrök. Reggel félholtként vánszorogtam le a konyhába. Tény, hogy valóban félig halott vagyok, de ez akkor is gyenge és fájdalmas poén. Legalábbis így gondoltam. Álmatlan éjszakámnak köszönhetően egyáltalán nem voltam szép látvány, amit apa azonnal szóvá is tett. - Úgy nézel ki, mint aki most kelt ki a sírból. Mit csináltál az éjjel? M...

Felan - Hol vagyok és te ki vagy? – követelte egy mély, ideges hang, amint beléptem az ajtón. Riadtan néztem a fiú arcába, sötét szemei parázslottak a dühtől. Ráadást sokkal jobban nézett ki, mint órákkal ezelőtt. A karcolásai teljesen begyógyultak, a csontjai összeforrtak, a halántékán lévő seb éppen csak gyógyult, ahogyan a harapásnyom is. De a nyílt törés nem változott, még mindig kint fehérlett a csont. Attól tartottam, hogy azt majd nekem kell újra a helyére illesztenem, hogy összeforrhasson és begyógyulhasson a seb. - Én szedtelek össze ma reggel az erdőből, ahol félholtan hevertél és láttam el a sérüléseidet. Szóval igazán hálás lennék, ha megköszönnéd! A fiú ellenséges tekintete villámokat szórt, s ettől önkéntelenül is hátráltam egy lépést, azonban így az ajtónak ütköztem, amit korábban becsuktam magam után. A fiú egy pillanatra kárörvendően elmosolyodott, tetszett neki, hogy félek tőle. Ekkor már tisztában voltam vele, hogy ő nem csupán egy ember, hanem Hozzánk hasonló, ...